Prológus

/2017.06.20./

*Roxi szemszöge*

Olyan volt, mintha  már nem is ő ülne azon a fán. Arcát szinte alig lehetett látni hosszú sötét hajától.
- Moira! - próbáltam valami életjelet kicsikarni belőle. Próbáltam kitalálni mi lehet most vele, de amint felém fordította könnyáztatta arcát azt kívántam bárcsak ne láttam volna, amit akkor... Arca beesett és szinte teljesen fehér volt, szemei pedig olyan sötétek, akár egy démonnak. Ajkai annyira remegtek, hogy szerintem még azok is látták, akik a fa alatt ácsorogtak. Egyszerűen nem értettem, mi történhetett azzal a lánnyal, aki előttem ült. Hova tűnhetett az a kerek arcú, napsütötte bőrű, mindig mosolygós lány, aki még egy órával ezelőtt volt?!

*Moira szemszöge*

Csak néztem őt. Néztem és próbáltam útját állni könnyeim záporának. Előtte nem sírhatok, nem tehetem! Nem akarom, hogy aggódjon értem, nem akarom, hogy azon gondolkozzon mi történhetett velem, csak azt akarom, hogy elmenjen! Mert ha tovább marad, nem fogom kibírni. Képtelen leszek magamban tartani, pedig nincs más választásom. Próbáltam szóra nyitni ajkaim, de olyan volt, mintha beragasztották volna pillanatragasztóval. Hang sem jött ki a torkomon. Egyszerűen lebénultam a beszéd terén. Leginkább egy sokkos állapotához tudnám hasonlítani, de én nem vagyok sokkos! Tudom mi történik körülöttem és felfogom mindazt, ami most zajlik a közelemben, de akármennyire is akarok rá reagálni nem megy! Falakat emeltek körém és odaláncoltak a földhöz, hogy ne tudjam lerombolni, akárhogyan próbálkozom. Az egyetlen segélykiáltás, amit meghagytak nekem azok a könnyeim. De mit sem érnek, ha nem tudok rájuk magyarázatot adni.

Ha valami rossz történik az emberrel, azt próbálja minél hamarabb elfelejteni. Persze, tisztáznod kell magadban a múltad, de azt mindig szem előtt kell tartanod, hogy az a MÚLT. Már megtörtént. És csak rajtad áll, hogy ezt milyen módon használod fel később. Lehet belőle tanulni vagy akár el is futhatsz. De ha mindig, minden elől menekülsz, egyszer csak el fogsz fáradni, és ha beérnek a hibák, a rossz döntések, a ki nem mondott vagy épp kimondott szavak, nem fogsz tudni hova rejtőzni előlük. Meg fognak találni és annál nagyobb fájdalmat fognak okozni, minél tovább bujkálsz. Csak rajtad áll vagy bukik minden. A fontos helyzetekben neked kell egyedül megállnod a helyed és csak tőled függ, hogy hogyan kerülsz ki a harcból. Feladhatod egész nyugodtan, ha neked így a jó! De azzal nem érsz el mást, csak gyarapítod tovább a problémákat. Igen, hibázunk és igen, megfizetünk minden hibánkért, de ha hagyjuk, hogy ezek a dolgok a földbe tiporjanak, akkor nem leszünk jobbak annál, akik voltunk. Az élet egy hatalmas harctér, ahol azért küzdesz, hogy te maradj állva utoljára. Lehet, hogy fáj, lehet, hogy legszívesebben összerogynál a földön, teret adva ezzel mindazon tettek együttesének, amik már csak a múltadat mocskolják be, de egy dolgot mindig tarts észben: Mindig, mindenhol és mindenkor te magad leszel a legnagyobb ellenséged. Te, aki azokból a romlott időkből tekintesz vissza. Ez ellen pedig nem tehetsz semmit... Ti életetek végéig küzdelmet fogtok vívni egymással, mert ami egyszer már megtörtént, azt nem lehet teljesen kitörölni. Lesz egy olyan pillanat az életedben, amikor ez a múltbéli te "testet" ölt és akkor, abban a pillanatban úgy érzed, az egyetlen megoldást a másik fél meggyilkolása jelentené. Aztán jobb esetben rá fogsz jönni, hogy nem úgy arathatsz győzelmet, nem úgy maradhatsz egyedül állva azon a kettőtök által kialakított csatatéren, hogy teljesen kipusztítod magadból mindazt, ami voltál... Ha megtanulod elfogadni a tényt, miszerint nem lehetsz tökéletes sokkal több mindent tudsz majd elérni. Az életben örökkön-örökké találsz majd kisebb-nagyobb hibákat magad körül - persze magadban is -, és ezeknek a hibáknak kell megmutatnod, te vagy, voltál és leszel az egyetlen és igazi TE. Belőled csak egy van és téged így kell elfogadni. A hibáiddal együtt...